Korábban jelmeztervezőként tevékenykedtél. Mióta készítesz divatkiegészítőket?
Sok-sok éven keresztül dolgoztam színházi munkákon, de néhány játékfilmben és más filmes produkcióban is részt vettem. Két kisgyerek mellett azonban ezt a kiszámíthatatlan időbeosztással járó munkát már nem tudtam folytatni, így projekt alapon, rugalmasabb munkatempóban, múzeumpedagógusként kezdtem dolgozni az Iparművészeti Múzeumban. Nagyjából tíz évvel ezelőtt vettem részt abban a programban, amelynek az volt a célja, hogy gyerekeket ismertessünk meg az újrahasznosítás fogalmával. Én egy kortárs tárgyakra fókuszáló vonalat vittem: medálként hordható „kincseket” helyeztünk el hőlégbefúvóval üregessé tett plexibe. Annyira szerették ezt a foglalkozást, hogy elkezdtük más módon is megmunkálni, csiszolni, olvasztani is ezt az anyagot. Tulajdonképpen itt találkoztam először a plexivel, és itt kezdtem el kikísérletezni azt a technikát, amellyel ma is dolgozom.
A plexire építetted a saját márkád is. Hogyan vágtál bele?
Eleinte a saját konyhámban, teraszomon készítettem az ékszereket, de ma már van egy önálló műhelyem. Az alapanyag tulajdonképpen maradék, amit egy plexi megmunkálására szakosodott cégtől szerzek be. Mivel textilszakon végeztem – az akkor még Iparművészeti Főiskolán –, alapvetően térben gondolkodom, ezért is van, hogy a sík plexit sokszor térbe mozdítom hajlítom, gyűröm. Nagyon izgalmas ez az anyag, mert melegen majdnem pontosan úgy működik mint a bőr. Könnyű vele bánni, mégis nagyon nagy odafigyelést igényel, mert merevedés után könnyen törik. Sok év telt el, mire eljutottam idáig, hiszen minden apró technikai fogást nekem kellett kikísérleteznem. Lépésről lépésre tanultam meg a hajlítás, csiszolás, polírozás trükkjeit, fedeztem fel, hogy milyen anyagokkal tudok jól dolgozni. Iszonyú sokat jártam például barkácsboltokba, ugyanis a szakma apró fogásai nem tanulhatók meg másképpen.
Az egyszínű plexi mellett szitázott darabjaid is vannak. Ezeknek mi a története?
Dani fiam Down szindrómás, és nagyon szeret rajzolni. Számára ez fontos kommunikációs forma, amivel szívesen tölti az idejét, és komoly sikerélmény is egyben. Az egyvonalas rajzai, „írásai” nagyon bájosak, közülük került fel néhány az ékszerekre. Finom csipkeszerű dekorként hatnak, amit nagyon szeretnek a vevők, főleg, ha elmesélem az egyes figurákhoz, nevekhez tartozó történeteket. A rajzok között szerepel méhecske, orrszarvú és persze a skála folyamatosan bővül. Ezek egyébként mind pozitív kisugárzású dolgok, amiket örömmel viselnek az emberek, ami lényeges is, hiszen így szívesen adják tovább az üzenetet. Szerves része a márkának ez a vonal, mindkettőnknek fontos, hogy ő is benne van ebben az egészben, hiszen éppen miatta kezdtem bele egy szabadabb és kötetlenebb tevékenységbe.
Egy ideje szemüveglencsékkel is dolgozol. Ez sem hétköznapi alapanyag.
A lencsék szintén egy optikus céggel történő együttműködés révén kerül hozzám. Ők nagyon izgalmasnak találják ezt a fajta újrahasznosítást. Nagyon kevesen foglalkoznak vele, de én kifejezetten szeretem a felületét, az üvegszerűségét, a színeit, azt, hogy furcsa formákra csiszolható. Sokan keresnek meg azzal is, hogy régi szemüvegekből készítsek ékszert.
Próbálnak utánozni is, de nem igazán lehet, mert minden egyes darab kézzel készül, és talán sosem születik két egyforma. Sem a plexi, sem a lencse nem kézműves anyag, de a kreativitásom, a látásmódom, a munkám mind olyan hozzáadott érték, ami azzá teszi.
Az ékszerek mellett táskákat is készítesz, amelyeken szintén használsz plexi „alkatrészeket”. Mesélnél róluk?
Eleinte kizárólag az ékszerekre fókuszáltam, de ahogy fejlődött a márka, szép lassan azért beszivárogtak a textilek, így indítottam el a táska vonalat. Ezek is főként szintetikus anyagokból készülnek: műselyemből és egy hálószerű áttört anyagból, amelyeket egymásra rétegezve jönnek létre a különleges irizáló felületek. Sok maradék anyagot kapok, és szeretek velük játszani, kísérletezni. Érdekes tapasztalás, ahogyan két elsőre egymáshoz egyáltalán nem passzoló matéria elkezd együtt működni. Mondjuk egy viszonylag közönséges kékes árnyalat egy barna háló mögött egyszerre izgalmassá, egyedivé, élővé válik. Akár úgy is mondhatjuk, hogy a rétegekkel festek színeket árnyalatokat.
Jelenleg 8-10 fazon szerepel a kínálatban: hátizsák, kisebb nagyobb kézitáskák, shopper, borítéktáska, és övtáskám is van. Szinte mind többféleképpen viselhető, variálható.
És mindegyiken van valami izgalmas részlet.
Először az anyagkombinációt és a fazont választom ki. Ehhez kitalálom a záródást, majd jöhetnek az extrák. Nagyon sok különleges táskakelléket használok – egyébként pint ilyenek jelennek meg az ékszereken, és ott is szuperjól működnek. Ezeket egészítem ki plexi díszekkel, zsinórokkal, szépséges csiszolt fadarabokkal, sőt az is előfordul, hogy magára a hálóra is festek, ha éppen úgy kívánja meg a kompozíció. Van, hogy a táska elmesél egy komplett kis sztorit, máskor a felületek játéka is elég az elképzelt összképhez.
Mi indítja el a kreatív folyamatot?
A táskákat egy kicsit úgy fogom fel, mint a színházi jelmezeket. Látok magam előtt egy bizonyos típusú nőt, és a bőrébe bújok. Persze sokszor meglepő, hogy egészen más karakterű a vevő, mint akit elképzeltem, de én hiszek abban, hogy egy táska előbb vagy utóbb megtalálja a tökéletes tulajdonosát. Jó néhány táskám például elég személyes indíttatású, és valahogy mindig a saját korosztályom csap le rájuk, szóval lehet ebben az elrendeltségben valami. A tervezői módszert, attitűdöt én két nagy halmazra bontom: van, aki előre, pontosan eltervez minden apró részletet, és vannak azok, akik menet közben alakítanak egy előzetesen csupán nagy vonalakban felrajzolt koncepción. Én inkább az utóbbi típushoz tartozom. Intuitív tervező vagyok, egyszerre mindig több darabon dolgozom, amiket többször is a kezembe veszek, nézegetek, alakítgatok egészen addig, míg úgy érzem, készen van és elengedhetem.
https://www.facebook.com/kesseru.andrea
